Vettünk egy mély levegőt, és megváltoztattuk a filmek rangsorolási módszerét. Ebben a témában aktív szerzőink és szerkesztőségi tagjaink tízes listáit összesítettük, majd ebből alakult ki a KULTer.hu két 2025-ös filmes toplistája. Tehát listáink idén nem egy ember ízlését, hanem egy nagyobb merítés eredményét tükrözik. Szigorítottunk is: csak a 2025-ben itthon forgalmazott vagy streamingre felkerült alkotások szállhattak versenybe.
Így megtörténhetett az a furcsaság, hogy a 2024-es toplistánkon szereplő film (A konyha, ami már ’24 szeptemberében a CineFesten látható volt, illetve A szent füge magja) egy évvel később ismét feltűnjön a legjobbak között. És vajon mit árul el rólunk, szerzőinkről, a minket körülvevő világról, hogy – eddig példátlan módon – három horror is szerepel a top 10-ben? Helyet kapott a listán jó pár (még ha lazán is vett) irodalmi adaptáció, akad történelmi tabló, sivatagi trip, erotikától túlfűtött és allegorikus alkotás is.
10. Halina Reijn – Jókislány
Számos szempont alapján, különböző tényezőket figyelembe véve állnak össze az év végi toplisták, így sok minden hozzásegíthet egy filmet ahhoz, hogy az adott év legjobbjai közé kerüljön. Amikor gondolatban végigvettem a 2025-ös magyar mozipremierek terméséből azokat, amelyeket már volt szerencsém látni, a minőségen túl arra is figyeltem, hogy melyek voltak a legemlékezetesebbek, az engem még hetekkel, hónapokkal később is foglalkoztatók, melyek állnak legközelebb az érdeklődésemhez és az ízlésemhez, melyeket élveztem a legjobban és venném elő újra meg újra. Továbbá arra jutottam, hogy feltétlenül értékelnem kell a filmkészítők ambíciózusságát, merészségét is.
Bár Halina Reijn Jókislányának alaphelyzete –
egy nő, Romy (Nicole Kidman) házasságtörő viszonyba bonyolódik egy nála jóval fiatalabb férfival, Samuellel (Harris Dickinson)
– napjainkban már kevéssé meglepő és megbotránkoztató. A(z idősebb) nők vágyairól, szükségleteiről, és az ezeket övező belső és külső konfliktusokról, a szégyenről igenis képes újat, vagy legalábbis máshogy mondani. Kidman kétségtelenül korunk egyik legkiválóbb színésznője, de Dickinsonról is tudjuk már, hogy érdemes figyelemmel követni a munkásságát, a kamera másik oldalán is: forgatókönyvíró-rendezőként idén debütált A mihaszna című filmjével. Nagyon ügyes húzás, hogy a megcsalt férjet a hatvanöt évesen is vonzó Antonio Banderas alakítja. Romy ráadásul nem is egy kihűlt házasságból, egy nemtörődöm férj elől menekülve keresi az izgalmat és a kielégülést, Reijn kerüli az ehhez hasonló kliséket és egyszerű megoldásokat. Szenvedély és intimitás kérdéseit, a tiltott affér sajátos hatalmi dinamikáját (az idősebb, magasabb beosztásban és jobb anyagi pozícióban lévő, egzisztenciálisan rendezett Romy átadja az irányítást az igényeire tökéletesen ráérző, domináns Samuelnek) arra használja, hogy a nő szerepeinek és szerepjátszásainak összetettségét,
a társadalmi elvárásokat és megfelelési kényszereket, az öregedéstől való félelmet és az ebből eredő énképtorzulást vizsgálja,
azokat a szélsőségeket is bemutatva, ameddig a nő hajlandó elmenni, hogy fiatal és kívánatos maradjon. A Jókislány egyszerre bevállalós és érzékeny alkotás, mely nem tart attól, hogy olykor különösnek tűnik, vagy zavarba ejti a nézőjét, ellenben mindvégig mély empátiával fordul a karakterei felé, nem ítélkezik felettük. (Moklovsky Réka)
9. Brady Corbet – A brutalista
A tavalyi év egyik legjelentősebb mozis eseménye kétségkívül Brady Corbet nagyszabású filmje, A brutalista volt: a három és fél órás, epikus léptékű portré egy fiktív magyar zsidó építész sorsát követi, aki a háború utáni, romokban heverő Európát hátrahagyva próbál új egzisztenciát és identitást teremteni Amerikában.
A részben Magyarországon forgatott, több magyar kötődésű alkotó közreműködésével készült film nem csupán az amerikai álom kíméletlen kritikáját adja, hanem
a kelet-európai tapasztalat és a háború utáni zsidó identitás összetett, emlékezetes lenyomatát is megrajzolja
– ezzel párhuzamot von Nemes Jeles László szintén idén bemutatott Árva című filmjével. A brutalista egyik legnagyobb erőssége a főszereplőben rejlik: az Adrian Brody által alakított Tóth László figurája kivételes intenzitással kel életre, a színész pályájának egyik leginkább személyes tétekkel bíró alakítását nyújtva. Sajnálatos, hogy a bemutatót követően a film körüli diskurzust részben a mesterséges intelligencia alkalmazásával kapcsolatos viták – elsősorban a magyar nyelvű dialógusok digitális feljavítása – uralták, mert ez némileg elterelte a figyelmet a mű egyértelmű kvalitásairól: az erőteljes zenei koncepcióról, az árnyalt karakterépítésről és a megrendítő operatőri munkáról. (Horányi Péter)
8. Emilie Blichfeldt – A csúf mostohatestvér
Azon a néhány szerencsésen kívül, akit Hamupipőkéhez hasonlóan golden childként neveltek, a legtöbbeknek mindig is átélhetőbb, ha nem egyenesen szimpatikusabb volt az öncéljára törő aljas mostohatestvérek aspektusa. Azt a narratívahajlítást, amivel a Disney merő tündérmesét készített Grimm művéből, befolyásosabb politikusok is megirigyelnék, ám Emilie Blichfeldt vette a bátorságot, hogy egy, az eredetihez hűbb adaptációt készítsen.
Ebben a mostohatestvér megpróbáltatásait követhetjük, aki ugyanúgy a szerelemre vár, mint Pipőke, ám őt sem fitos orr, sem nádszál derék, sem egy fetisizálható áldozati szerep nem segíti a herceghez jutásban. Márpedig a közelgő bálra bele kell férnie a szűk korabeli nőideálba, így hát nincs más választása, szempillavarratásba, orrműtétbe és egyéb gyomorforgató sanyargatásokba kezd.
Míg Hamupipőkének csodásan csiripelő kismadarak, neki bélférgek segítenek belebújni a báli ruhába,
de még ennél radikálisabb eszközöktől sem riad vissza a cél érdekében. Milyen különös visszanézni ezekre a sötét, középkori elgondolásokra a feminizmus fénykorában, amikor a tudatosság révén réges-rég decentralizáltuk a férfi elvárások jelentőségét, és önmagáért tudjuk értékelni a nőt. Noha a film nem alkalmaz anakronisztikus elemeket és a történetet sem modernizálja, nyomban társadalmi szatírává válik, ha az éppen a teljes nyugati világon végigsöprő plasztikaiműtét-hullám és Ozempic-őrület irányából tekintünk rá. Kiábrándító ugyan, de legalább elmondhatjuk, hogy máig egy tündérmesében élünk. (Rudas Dóra)
7. Robert Eggers – Nosferatu
1922 és 1979 után immár 2024-ben is elkészült a Drakula jogdíjmentes adaptációja. Korunk egyik legeredetibb horrorrendezője, Robert Eggers hozta a tőle elvártat, filmje ugyanolyan vaskos atmoszférával dolgozik, mint karrierje korábbi darabjai. Orlok gróf ebben a verzióban a legbrutálisabb, legbestiálisabb, és itt nyeri el talán legtörténelemhűbb alakját – ha lehet ilyet mondani – III. Vlad fizimiskájával összevetve.
Az intertextusokkal gazdagon átszőtt film egyaránt fejet hajt Murnau klasszikusa, a különféle Drakula-verziók és az eredeti mítosz előtt. Lehetne akár feministaként is értelmezni, hiszen az eleddig passzív áldozat szerepében tetszelgő Ellent egy önmagában vívódó, ám cselekvő és tudatosan önfeláldozó főhőssé emeli. Eközben mer nagyon nem mai lenni, a gótikus stílus minden, napjainkban már nehezebben emészthető darabosságát és nehézkességét is átmenti, ám pont ez
a lelkiismeretes aprólékosság kell ahhoz az élményhez, ami többé teszi egy modern tucatterméknél.
A Nosferatut átjárja a földöntúli őrület, ami elsősorban Lily-Rose Depp, másodsorban Nicholas Hoult, harmadsorban Bill Skarsgård érdeme, ám talán még a nagyon erős színészi alakítások is semmivé foszlanának, ha nem támogatná meg őket a minden érzéket ledózeroló audiovizualitás. Újat nem hoz sem a Drakula-mítoszban, sem a horror zsánerében, egyszerűen a rendelkezésre álló eszközöket és a történetet emeli hatványra. Ettől, ha egyes elemeiben nem is, de energiájában és szélsőségeiben végül mégiscsak mainak, sőt az előző két verzióhoz méltónak érezzük a végeredményt. (Hegyi Damján)
6. Zach Cregger – Fegyverek
Zach Cregger a 2022-es Barbár című alkotásával már egyszer bizonyított a horror zsánerén belül, idén pedig a Fegyverek képében új filmmel jelentkezett, amely Josh Brolin és Julia Garner főszereplésével már első pillantásra is kiemelkedik a 2025-ös mezőnyből.
Egy végig ködös, nyugtalanító horrorral van dolgunk, amely messze túlmutat a műfajban megszokott kliséken, és
elsődlegesen nem sokkolni akar, hanem alattomosan, fokozatosan kúszik a néző bőre alá.
A történet alapja már önmagában is dermesztő. Egy hűvös, ködös őszi éjszakán Mrs. Gandy (Julia Garner) teljes kisiskolás osztálya pontosan 2:17-kor felkel, kioson az otthonából, végigrohan az utcán, majd nyomtalanul eltűnik, és a biztonsági kamerák által rögzített, kirajzásszerű futás az egyetlen bizonyíték az esetről. A nyomozás zsákutcába fut, a film pedig egy hónappal később, egy feszült iskolai gyűlésen veszi fel a fonalat, ahol a feldolgozatlan indulatok tovább izzanak, az események pedig egyre durvább és durvább fordulatokat vesznek. Cregger ezúttal is a karakterközpontú történetmesélésre épít, Mrs. Gandy és környezetének részletes jellemrajza legalább annyira fókuszba kerül, mint a gyerekek eltűnése. Julia Garner rendkívül erőteljes alakítást nyújt, de Josh Brolin, illetve a mellékszereplők közül Alden Ehrenreich és az Oscar-jelölt Amy Madigan is emlékezetes pillanatokkal gazdagítják a filmet. A Fegyverek nem tagadja meg a klasszikus horrorelemeket, de leginkább Denis Villeneuve Fogságban című filmjét idéző vizuális világgal és komor atmoszférával dolgozik.
Ha hagyjuk magunkat belemerülni, akkor egy rétegzett, sokáig velünk maradó élményt kapunk,
olyat, amelyről csak utólag válik igazán nyilvánvalóvá, mennyire összetett is valójában. (Morvai Bence)
5. Mohammad Raszulof – A szent füge magja
Minden évben van egy-két olyan film, amely az egyébként is meglehetősen alacsony magyar nézettségi adatok és az általános filmtől való elfordulás mellett még azoknak is jobbára ismeretlen marad, akik valamilyen szinten követik a mozgókép világának alakulását. Bár az Oscart a szűk értelemben vett szakma korántsem jegyzi túl magasan, a legtöbbször a legjobb nemzetközi filmek kategóriájában induló darabok között gyakran bújnak meg olyan gyöngyszemek, amelyek ezáltal,
ha nem is minőségüknek megfelelő, de a megszokottnál mégis szélesebb körű figyelemmel gazdagodnak.
Ilyen példa az iráni A szent füge magja is, amely azon kevés majd’ háromórás mozik egyike, amiből kár lenne bármit is kivágni.
Az iráni Mohammad Raszulof által jegyzett film már keletkezési körülményeit tekintve sem szokványos: a hazájában börtönre ítélt rendező titokban forgatott, majd a nyersanyagot szó szerint kicsempészte az országból, hogy azt végül Cannes-ban mutassák be a sikeresen megszökött alkotók részvételével – és az otthon maradt, büntetésre ítélt színészek nélkül. A szent füge magja azonban a tartalmára rímelő külső kontextus nélkül
társadalmi hasznában és filmesztétikai minőségét tekintve is 2025 egyik csúcsteljesítménye.
A látszólag pozitív fordulatot megélő iráni család története egyszerre működik makroszintbe illeszkedő társadalmi tablóként és interperszonális viszonyokban leképezett morális drámaként. A hátteret a hidzsábellenes tüntetések adják, amelyben a főszereplő családapa funkciója pont a sokszor halálbüntetéssel járó ítéletek aláírása. Ezzel azonban menthetetlenül konfrontálódik először két lányával, majd egy ponton túl hasonlóan hit- és rendszerhű feleségével is. A rezsim belép a magánéletbe, ezáltal nemcsak egy erkölcsi dilemmák mentén szervezett kőkemény családi drámát kapunk, hanem egy ponton a határhelyzethez érő történet pattanásig feszült thrillerbe csap át. Nézőjét (és általában az európai szemet) rendesen megterhelő, ám annál maradandóbb élmény A szent füge magja, amely a kifejezetten erős Közel-Kelettel foglalkozó – de közben egyetemes, emberi kérdéseket taglaló – filmek tárházát bővíti. (Csomán Sándor)
4. Oliver Laxe – Tánc a sivatagban (Sirât)
Ha meg kellene neveznem, melyik volt számomra 2025 legerősebb mozis élménye, nem sokat kellene gondolkodnom, hogy Oliver Laxe filmjére mutassak. Már a cannes-i híradások után kíváncsi lettem a filmre, annak ellenére, hogy minden kritikus kiemelte: ez egy olyan mű, ami nem mindenkire fog ugyanúgy hatni.
Aztán elsötétül a terem, elkezdődik a film, és minden ilyen jellegű kétség megszűnik. Kangding Ray dallamai rögtön a székbe szegezik a nézőt, és a figyelem egy pillanatra sem lankad a közel kétórás játékidő során. Izgalmas figyelni Laxe ritmusváltásait:
a Sirâtnak vannak dühös, rapszodikus szakaszai, máskor épp a lassulás, az absztrakt képek határozzák meg a film folyását.
És bár a tánc idővel valóban rituálissá válik, számomra mégis más miatt volt igazán különleges a film. Azért, mert ez korántsem csupán egy immerzív élmény, hanem egy mély tartalommal is rendelkező mű. Laxe a látványos díszletek között arról beszél, hogy mi egy férfi, egy apa feladata, mikor és kinek lehet megbocsátani, kire vonatkoznak a szabályok, és legfőképpen: mi hajt minket életünk során. A legfájóbb gyomrosokat pedig akkor adja, mikor már nem számítunk rá. (Vigh Martin)
3. Paul Thomas Anderson – Egyik csata a másik után
Zsák a foltját, mondhatnánk a pillanatra, amikor Paul Thomas Anderson Thomas Pynchon regények adaptálására adta a fejét. A karneváli nyelv és a karneváli filmnyelv összeházasításából így két opusz is született: a 2014-es Beépített hiba, amelyet azóta is PTA legrosszabbjai között tartanak számon (sajnos, de megérne egy misét a rehabilitációja), illetve az idén befutott Egyik csata a másik után, ami már jóval egyöntetűbb örömködést szült – többen PTA legjobb filmjének kiáltják ki a százhatvan perces kaotikus rohanást.
A film egy jó posztmodern sztorihoz mérten meglehetősen csapongó, mind hangnemében, mind ritmusában (az első negyven perc olyan, mint egy hatalmas felvezetés), de manapság ez már nem baj, sőt, talán mint a kontentáradattal, post-truth-szal és hírfolyamokkal agyonnyomott világ kifejeződése, pozitívumnak is beillik.
Látszólag egy anarchista terrorcsoport körül bonyolódik a cselekmény, ám valójában egy családi drámával van dolgunk,
kérdéses vérvonalakkal, hűtlen szülővel és persze a fiatalság lázadásával. A pörgős akciójelenetek, a remek mellékkarakterek és az egyszerre vicces, feszült és látványos szekvenciák pedig a jóllakottságot biztosító körítés. Ismét bebizonyosodik, hogy Leonardo DiCaprio és Benicio Del Toro nem a két szép szemükért számítanak a legjobbaknak, a show-t ellopó Sean Penn pedig készülhet a harmadik Oscarjára. Pacsi Michael Bauman operatőrnek is a hol kézikamerásan rángós, hol viccesen szatirikus, de minden esetben a hangulatot és a sztorit szolgáló emlékezetes képekért, az üldözéses jelenet pedig már most filmtörténet. PTA ismét nem hazudtolta meg önmagát, minden új filmje továbbra is bombaként robban. (Hegyi Damján)
2. Alonso Ruizpalacios – A konyha
A mexikói Alonso Ruizpalacios (Zsarufilm, Star Wars: Andor) nemcsak az USA aktuális amerikai bevándorlási politikájával, hanem általában véve az „amerikai álommal” szemben is elég pontos kritikát fogalmaz meg A konyhában. A centrumban a The Grill nevű étterem áll, amelyet egy arab-amerikai üzletember (Oded Fehr) üzemeltet New York Cityben, a személyzet pedig csupa latin-amerikai és arab migránsból áll, néhányuk még angolul sem igazán tud. A tulaj azzal hitegeti őket, hogy ha keményen dolgoznak, akkor szerez nekik papírokat, így nem fogják kitoloncolni őket.
Ez az alapfelállás önmagában is modellértékű, amin keresztül Ruizpalacios
pontosan megragadja, miért csupán délibáb az „amerikai álom”,
miszerint ha kitartóan és keményen dolgozol, bármit elérhetsz az életben. A The Grill személyzete ezt másképp tapasztalja, a gürcöléssel nem jutnak előrébb az életben. Erre eszmél rá a maga módján a harsány Pedro (Raúl Briones Carmona), aki az amerikai pincérnőnek, Juliának (Rooney Mara) csapja a szelet, a rossz nyelvek szerint nem szerelemből, hanem csak érdekből, hogy megvethesse lábát az USA-ban. Ruizpalacios Pedrón keresztül azt is bemutatja, hogy a latin-amerikai (és persze más) bevándorlók milyen szinten számítanak alacsonyabb rendű embereknek egyesek szemében az Egyesült Államokban. Így például hősünk is gyakran megkapja egy kollégájától, hogy „beszélj már angolul”. A konyha tehát azt sugallja, hogy
ha ezek az emberek nem törlik el saját identitásukat, akkor semmi esélyük arra, hogy részesüljenek az „amerikai álomból”
– ami hangsúlyosan csak illúzió. Ruizpalacios egy-két aránytalanul hosszú epizódot leszámítva biztos kézzel, formailag is kreatívan rendezte meg a filmet. A fekete-fehér, realista képeket a cselekmény egy-egy pontján expresszionista stílusú, harsány színben megvilágított, szürreális jelenetek törik meg, amelyek a főhős és társai kitörési vágyára reflektálnak. Az utolsó nagyjelenet pedig olyannyira intenzív érzelmileg és képileg is, hogy nem túlzás Nyikita Mihalkov klasszikus tragikomédiája, az Etűdök gépzongorára egyszerre szívszorító és megmosolyogtató fináléjához mérni. (Benke Attila)
1. Jórgosz Lánthimosz – Bugonia
Jórgosz Lánthimosz és Emma Stone egymást inspiráló alkotópárosának új filmje, a Bugonia Jang Jun-hwan 2003-as Mentsétek meg a zöld bolygót! című sci-fi vígjátékának remake-je, ugyanakkor mintha az előző évi közös projektjük, A kegyelem fajtáinak második történetét gondolná újra és fejlesztené tovább.
Teddy (Jesse Plemons) meggyőződése, hogy a sikeres üzletasszony, Michelle (Stone) magát embernek álcázó földönkívüli, aki azon munkálkodik, hogy népe uralma alá hajtsa a bolygót, ezért a férfi könnyen befolyásolható, lassú észjárású unokatestvérével, Donnal (Aidan Delbis)
komoly tervet sző az elrablására, hogy leleplezve őt rávegye arra, lépjen kapcsolatba a társaival és juttassa fel őket az űrhajójukra.
A traumatikus hátterű, a nő vezette nagyvállalat által teljesen kizsigerelt kisember veszítette el az eszét, vagy körülötte a világ állt a feje tetejére? Teddy és Michelle összecsapásai során percről percre változik, hogy nézőként kinek hiszünk és kinek drukkolunk.
Lánthimosz az összeesküvéselméletek őrületében felvillanó igazság és éleslátás kérdéseivel játszik el,
kiforgatja a sztereotípiákat, kritizálja a fogyasztói társadalmat és a polarizált közbeszédet, görbe tükröt tart az előbb-utóbb saját pusztulását okozó emberiség elé. A Bugonia felvillanyozó filmélmény, sötét humorával és sodró lendületével a játékidő egésze alatt izgalomban tartja a közönséget, jó eséllyel nem csupán a görög weird cinema hűséges rajongóit. Stone a tőle megszokott odaadást és profizmust hozza, de a film fénypontja az elképesztő színészi teljesítményt nyújtó Plemons, aki az együttérzést ébresztő esendőség és az elborzasztó kíméletlenség szélsőségei között ingadozik ebben a nagyon is aktuális társadalmi szatírában. (Moklovsky Réka)
A borítóképet Pótor Barnabás készítette.