Idén is érdemes volt elfáradni a mozikba különleges alkotásokért, amelyek az agyunkba égtek, de voltak olyan filmek, amelyek ugyan a nagy streamingszolgáltatókon debütáltak, mégis nagyvásznon lett volna a helyük. A lényeg persze a felejthetetlen élmény, amelyet a top 10-es listánk alkotásai nyújtanak.
2022 két év után az első olyan év volt, amikor szabadon mozizhattunk, nem kellett tartanunk a járványok miatti lezárástól, így nagy moziélményekben lehetett részünk, legyen szó látványfilmekről (Avatar: A víz útja), elgondolkodtató szerzői drámákról (Vezess helyettem, Bergman szigete), dramedykről (A világ legrosszabb embere, Mindenki utálja Johant, Szuperhősök), stílusos felnövéstörténetekről (Belfast, Licorice Pizza), súlyos történelmi (Nem hagytak nyomokat) és társadalmi drámákról (A hős).
A mozibemutatók mellett viszont idén is eltörölhetetlenül erősek voltak a streamingszolgáltatók filmjei,
a hagyományos filmforgalmazás híveinek bizony ismét újra kellett gondolniuk, mit jelent számukra az, hogy film. Természetesen ez is csak üzlet, mert a listánkon szereplő, illetve arra már fel nem fért jó néhány, a világon és/vagy Magyarországon kizárólag a streamingoldalakon elérhető film megérdemelné a moziforgalmazást. Így például az Ragadozó előzményfilmje, a Préda sokkal inkább nagyvászonra kívánkozik, mint a 2018-as Ragadozó. Ugyanígy sajnálatos, hogy Paul Verhoeven nagy port kavart, polgárpukkasztó leszbikus apácarománca, a Benedetta is csak az HBO Maxon debütált nálunk, mert ez is több szempontból izgalmas alkotás.
10. Parker Finn – Mosolyogj
Nem volt hiány horrorfilmekből 2022-ben sem,
többek között jött a Sikoly folytatása a mozikba, elkészült az új A texasi láncfűrészes mészárlás, valamint elég gyenge lett a Halloween-trilógia záró darabja, A Halloween véget ér. Ti West is meglepett minket két vad slasherrel, X és Pearl címmel (ezeknek egyelőre nem volt magyar bemutatója). Ősszel pedig megérkeztek az olyan különleges darabok mint a bűntudatra építő pszichológiai horror, az Ők Alex Garlandtől és a Vaksötéthez hasonlóan a pusztuló Detroitban játszódó szociohorror, a Barbár. Mind közül kiemelkedett azonban a Mosolyogj, ami nem különösebben véres és nem is olyan intelligens, mint az Ők, de meglehetősen eredeti és hátborzongató koncepciója miatt nehéz kikerülni a hatása alól.
A rém ugyanis ebben a filmben – legalábbis a cselekmény utolsó jelenetéig – valójában arctalan, illetve a megszállottság révén mások arcát „viseli”. Így bárki lehet az „átok” hordozója, a következő halott, akire rámosolyog az áldozat az utolsó perceiben, öngyilkossága előtt. Ez a mosoly a kulcsa mindennek, emiatt képtelenség nyugodtan aludni és mosolygós emberek szemébe nézni a film megtekintését követően.
A frappáns ötlet jól felépített, feszes cselekménnyel és a főhősnőt megformáló Sosie Bacon megnyerő alakításával párosul.
Csak az rontja a horrorélményt, hogy Bacon karakterének traumája és a Mosolyogj mitológiája nincsenek kellő összhangban.
9. Matt Reeves – Batman
Nem menekülhetünk a szuperhősfilmektől, illetve képregény-filmektől 2022-ben sem, a Marvel és a DC is megbombázott minket újabb adagokkal, egészen ötletesekkel (Doctor Strange az őrület multiverzumában), tisztes középszerekkel (Black Adam, Fekete Párduc 2) és hajmeresztő fércművel (Thor: Szerelem és mennydörgés) is. A Batman viszont zseniális lett a maga nemében. A karaktert számos alkalommal feldolgozták már, valljuk meg, elcsépeltté vált az évtizedek során, de
Matt Reeves bebizonyította, hogy van még szufla a figurában.
Reeves az Alkonyat-imázsát végleg maga mögött hagyó, őstehetség Robert Pattinsonnel együttműködve talajközeli noir-thrillert rendezett a jól ismert történetek és karakterek felhasználásával, Michael Giacchino kiváló filmzenéjével és a Nirvana Something in the Way című mélabús, mégis fennkölt, tehát az új, depresszív Batmanhez tökéletesen illő számának kreatív felhasználásával.
A Batman története komoly gondolatoktól feszül, a bosszú kérdését és etikáját elemzi,
valamint a hős és a gonosztevő közötti különbségre, illetve a köztük húzódó vékony határvonalra kérdez rá. Közel három órás játékideje szinte elrepül, annyira feszült és izgalmas a pszichothrillerbe ágyazott cselekmény, és emeljük ki Pattinson mellett a gonosztevőt, Rébuszt megformáló Paul Dano kiváló alakítását is!
8. Baz Luhrmann – Elvis
Baz Luhrmann melankolikus Elvis Presley-biopicje azt vizsgálja, hogyan teszi tönkre a szórakoztatóipar saját nagy sztárjait, akiket a végletekig, testileg és lelkileg egyaránt kizsákmányol a kényszerített sztárimázzsal és a profithajszolással. Az ifjú titán, Austin Butler lehengerlő alakítást nyújt a címszerepben, és egyaránt
remekül hozza az energikus, élettel teli, valamint a kiégett-kihasznált, alkoholistává vált idősebb Presley-t.
Butlert külön dicséret illeti azért, mert a legtöbb, az Elvisben elhangzó és koncerteken lejátszott számot teljesen önállóan adta elő, az pedig a kortárs musicalek koronázatlan királya, Baz Luhrmann érdeme is, hogy ezek az előadások olyan lebilincselőek, mintha valóban ott csápolnánk az első sorban, a színpad és az igazi Elvis előtt. Emiatt ez utóbbi filmet jobb is nézni, mint 2022 másik jelentős, nagy vihart kavaró biopicjét, az Andrew Dominik által amúgy kiválóan és kreatívan megvalósított, lázálomszerű Szöszit.
7. Edward Berger – Nyugaton a helyzet változatlan
Erich Maria Remarque klasszikus háborúellenes regényét, a Nyugaton a helyzet változatlant már többen feldolgozták, a legmaradandóbb az 1930-as Lewis Milestone-féle filmváltozat, ami viszont egy hollywoodi szuperprodukció. Nagy örömünkre szolgált, hogy végre maguk a németek is készítettek belőle egy friss adaptációt a Netflix támogatásában. A végeredmény lenyűgöző, még akkor is, ha sajnos mi magyarok csak kisképernyőn élhettük át a letaglózó látványt, mivel nálunk nem került moziforgalmazásba a film. Pedig ez a mű is nagyvászonra termett, elkeseredett csatajelenetei, az árokrendszer nyirkos atmoszférája, a térdig érő, olykor vérrel kevert sár képei mind-mind moziban kólintanának fejbe igazán, így minél nagyobb tévén keresztül érdemes befogadni. Bár néhányan kritizálták amiatt, hogy kifejezetten látványos, azaz átesztétizálja az erőszakot,
Edward Berger író-rendező nem tompította az alapregény háborúellenes üzenetét.
Sőt, az egyik legkegyetlenebb jelenetben a túlélésért küzdő főhős és egy ellenséges katona kerülnek egymás mellé fáradtan, sebesülten, majd végig kell néznünk utóbbi haláltusáját, előbbi szörnyülködő arcát, hogy megölt egy hozzá hasonló embert. Mindez még annak is elveszi a kedvét a háborútól, aki bármi miatt is úgy véli, igazolt például Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen indított agressziója.
6. Jonas Poher Rasmussen – Menekülés
Rasmussen Oscar-jelölt művét nálunk márciusban mutatták be a mozikban, ami az Ari Folman Libanoni keringőjéhez hasonlóan különleges alkotás, animációs „dokumentumfilm”. A történet során az afgán homoszexuális menekült férfi kalandos és szívszorító története elevenedik meg, ahogy hazájából szöknie kell a még nyomorúságosabb Oroszországba, majd Nyugatra, és közben szexuális identitásával is dűlőre kell jutnia úgy, hogy utazás közben érik férfivá, hogy vallási-politikai okokból senki sem mondta,
senki sem mondhatta el neki, hogy teljesen normális, ha a saját neméhez vonzódik.
Elsőre szokatlan az animációs forma és a dokumentumfilm ötvözésének még a gondolata is, de a Menekülés amúgy archív felvételekkel is kiegészített jeleneteit látva tökéletesen érthetővé válik, hogy van, amit egyszerűen nem lehet megmutatni, viszont ilyen módon rekonstruálható a leghatásosabban.
5. Park Chan-wook – A titokzatos nő
A „bosszú dél-koreai ura”, Park Chan-wook Cannes-ban rendezői díjjal jutalmazott filmjét december közepén mutatták be Magyarországon, ezért kétséges volt, hogy felkerül-e erre a toplistára. Korrigálni is kellett a top 10-et miatta, mert bár nem csont nélkül zseniális remekmű, de Parkhoz méltó módon különleges alkotás, ami a film noirok műfaját forgatja ki. A gyilkossági nyomozás mintegy
csak ürügy a filmben arra, hogy a rendező a magány, a bizalom, a szerelem és persze a párkapcsolat kérdéseit elemezze.
A férje meggyilkolásával gyanúsított címszereplőt megfigyelő rendőrnyomozó ugyanis „társas magányban” él, felesége munkája miatt a hét nagy részében nincs otthon. Így különösen gyönyörű, formai értelemben is kreatív húzás, hogy a nyomozás során, a gyanúsított megfigyelése és lehallgatása által a főhős végre közel tud kerülni egy emberhez, emocionális értelemben is, és ezt Park úgy ábrázolja, hogy bár fizikailag távol vannak egymástól, szubjektív, a képzeletben játszódó jelenetek formájában mégis egy térbe hozza a megfigyeltet és a megfigyelőt. A kérdés persze az, hogy az új „társ” mennyire megbízható, mennyire tárulkozhat ki neki lelkileg a főhős. A titokzatos nővel csak egy nagy gond van, hogy hosszabb a kelleténél, így olykor önismétlő is. De a film második fele, különösen a lezárás tragikus szépségével és okos tengeri szimbolikájával jó darabig biztosan a nézővel marad.
4. Daniel Kwan, Daniel Scheinert – Minden, mindenhol, mindenkor
A Danielek ugyan nem dél-koreai vagy japán rendezőpárost alkotnak, de elhinnénk róluk, hogy azok, mert a Minden, mindenhol, mindenkort egy őrült délkelet-ázsiai direktor is megirigyelné. Végső soron ez is egy magányt, szerelmet, elszalasztott lehetőségeket elemző családi dráma, de napjainkban divatos körítéssel, a Marvel- és a DC-filmekben mostanában felkapott multiverzum témájával, amire a cím is utal. Ám a Doctor Strange folytatása, sőt még a nem kevésbé elborult animációs sorozat, a Mi lenne, ha…? is eltörpül a Danielek kreativitása mellett.
A Minden, mindenhol, mindenkor olyan, mintha egy felpörgetett, posztmodern pszichedelikus trip lenne,
a legelvetemültebb ötleteket vonultatja fel, és ezek közül a hot dog kezű emberek vagy lélekkel rendelkező, beszélő kövek által benépesített alternatív világok még a legkonzervatívabb példák. A sci-fi műfaját kitágító páratlan kreativitás ugyan nagyon magvas gondolatokkal nem társul, de két hajmeresztő akciójelenet között így is sokkal inkább gondolkodásra késztet arról, hogy „Mi a valóság?” vagy „Hol a valóság?”, mint a teljesen feleslegesen elkészült, a témát bátortalanul megközelítő Mátrix: Feltámadások.
3. Ruben Östlund – A szomorúság háromszöge
A kortárs szatírák és filmgroteszkek egyik nagymestere a svéd Ruben Östlund, aki a polgárpukkasztó Lavina és A négyzet után
ismét előállt egy kíméletlen társadalomkritikát gyilkos humoron keresztül megfogalmazó alkotással,
a Cannes-ban díjazott A szomorúság háromszögével. A történet főszereplői mind a felső tízezerhez tartoznak, modellek, influenszerek, üzletemberek, egyéb kékvérűek, akiket az köt össze, hogy egy luxushajó utasai, viszont ezt a luxushajót a cselekmény közepén kalóztámadás éri, úgyhogy a partra kijutott utasoknak egy (látszólag) lakatlan szigeten kell túlélniük az érkező segítségig. Östlund művének első fele inkább csak a gazdagok kigúnyolásáról szól, bár a néző már itt is szemtanúja lehet egy elképesztően vicces és gondolatébresztő ideológiai vitának a kommunista amerikai hajókapitány és a posztkommunista, vadkapitalista orosz oligarcha között. A szomorúság háromszöge azonban
a szigeten játszódó részeitől válik igazán izgalmassá,
mivel ezekben megmutatkozik, hogy a pénzemberek a pénzük nélkül mennyire életképtelenek, mennyire kiszolgáltatottjai az egyszerű WC-s néninek, aki történetesen ért az olyan alapvető tevékenységekhez, mint a tűzgyújtás vagy a halfogás. Östlund alkotásánál találóbb, okosabb és szórakoztatóbb kapitalizmus-kritikát régen fogalmaztak már meg.
2. Romain Gavras – Athéné
„Nem esett olyan messze az alma a fájától”, tartja a mondás, és ez maximálisan igaz Romain Gavras francia filmrendezőre, a politikai filmjeivel elhíresült Konstantin Costa-Gavras (Ostromállapot, Zenélő doboz) fiára, aki
a Netflixre idén szeptemberben felkerült Athénében tovább viszi édesapja örökségét.
A film ugyan nem egy konkrét, megtörtént eseményen alapul, de sajnos az ilyen jellegű, a rendőri túlkapásokra és a rasszizmusra reagáló zavargások, mint ami a címszereplő francia lakótelepen kirobban egy algériai származású fiú meggyilkolása miatt, Európában és a tengerentúlon is gyakoriak. Gavras zseniálisan megkomponált, dokumentarista stílusú hosszú beállításokban mutatja be az egyre inkább elszabaduló erőszakot, illetve azt, ahogyan az áldozat egyik testvére, a katonai múltú Abdel megpróbál a rendőri egyenruhát viselő gyilkosok kiadatását követelő másik testvér, a zavargások főkolomposa, Karim közelébe jutni, hogy lebeszélje hajmeresztő terveiről.
Az Athéné lebilincselő, akciódús, feszült thriller, de több is annál.
Romain Gavras édesapja módjára tökéletesen elegyíti a látványos akciókat a személyes és politikai drámával. Olyan helyzetet vázol fel, amelyre nincs jó megoldás, a film inkább egy jó hangos kiáltás a hatalom és a szélsőséges csoportok felé. Egyedül az Abdelhez kötődő nagy fordulat problémás: túl hirtelen, nincs eléggé megalapozva, és még úgy is hiteltelen, hogy mind tudjuk, ha elragadja az embert az indulat, olyan dolgokra képes, amelyeket később, higgadtan garantáltan megbán.
1. Robert Eggers – Az Északi
Robert Eggers legutóbb A világítótoronnyal sokkolta a közönséget, ami egy rendkívül komor pszichológiai kamaradráma sok szubjektív, képzeletben játszódó jelenettel. Ezt követően látszólag nagy váltás Az Északi, amivel Eggers a mai vikingdivatot lovagolja meg, ám
nem tartanánk őt korunk egyik legegyedibb amerikai szerzői filmesének, ha átlagos kalandfilmet rendezett volna.
Az Északi a Hamlet párdarabja, pontosabban a William Shakespeare-klasszikus alapjául szolgáló skandináv legendát dolgozza fel. A történet meglehetősen egyszerű: Amleth bosszút akar állni az édesapját, Aurvandill királyt meggyilkoló nagybátyján, a trón- és feleségbitorló Fjölniren. Igen ám, de Robert Eggers egyfelől újfent pszichedelikus jelenetekkel komplikálja a cselekményt, jellemzően ezekben tűnnek fel az olyan mitológiai alakok mint Odin, a főisten vagy az egyik valkűr. Már csak emiatt sem konvencionális vikingkaland Az Északi. Másfelől, a sztori egyik nagy fordulata teljesen más megvilágításba helyezi a bosszút, a fanatikus Amleth küldetését. Így
Eggers műve a revans etikáját elemzi zseniálisan komponált képeken és jeleneteken keresztül,
Robin Carolan és Sebastian Gainsborough önmagában is hallgatható, brutális filmzenéje kíséretében, a megszállott főhőst kiválóan játszó Alexander Skarsgårddal, valamint Anya Taylor-Joyjal, Claes Banggel, Ethan Hawke-kal és Nicole Kidmannel a főszerepekben. Lehet, hogy A boszorkányhoz és A világítótoronyhoz képest nem ez Robert Eggers legjobb, legösszetettebb alkotása, de megvalósítása, a vikingmitológiát és a bosszútörténeteket okosan felforgató sztorija miatt ez az év nagy moziélménye, amelyhez még 3D-re és drága csúcstechnológiákra sem volt szükség.
